(6/5.rész) Szept. 02.
Tudom, rövid lett, de sajnos így sikierült... Azért remélem tetszeni fog :) Jó olvasást!
Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet, amit a telefonom szerint Krisz küldött...
Krisztián: Halálra unom magam...
Veni: Én is :)
Krisztián: Kijössz?
Veni: Minek? És hova?
Krisztián: Beszélgetni… a házatok elé.
Veni: Te itt vagy a ház előtt??
Krisztián: Nem…
- Óóó – néztem szomorúan a kijelzőre.
Krisztián: Am de :D
Gyorsan kipattantam az ágyamból és lerobogtam a lépcsőn.
- Hova mész? – kérdezte anya, kidugva fejét a konyhából.
- Csak ide a ház elé beszélgetni…
- Kivel? – vonta fel a szemöldökét.
- Csak Krisztiánnal… - mondtam, miközben felkaptam a cipőmet.
- Mi lenne, ha bejönnétek? Kint már elég sötét van… - vette elő az aggódó szülő szerepét, vagy csak épp nem akart egyedül hagyni egy fiúval…
- Azta! – lepődött meg Krisz, mikor bejött a szobámba.
- Mi az?
- Semmi, csak egyáltalán nem így képzeltem el a szobád – nézett körbe a narancssárga falú, fekete szőnyegű szobán, amiben mindenféle hangszerek, CD-k, zenelejátszók díszlettek.
- Hanem, hogy?
- Hát… máshogy – pengette meg ujjaival az asztalon heverő gitárom.
- Mennyi ideig szokott tartani, a netmegvonás – kérdeztem egy idő után.
- Attól függ…
- Mitől? – érdeklődtem.
- Mekkora zűrt csináltál… - mosolygott.
- Ebben az esetben meddig fog tartani?
- Talán… hétfőig.
- Szóval 5 nap… - gondolkoztam hangosan.
- Addig lehet, hogy kéne délutánonként valamit csinálni… majd beszélek Dominikkal.
- Mondjuk mozi? –húzogattam a pulcsim ujját, majd hirtelen, leesett, hogy az nem is az én pulcsim. – Te jó ég, de hülye vagyok, még vissza se adtam! – kezdtem lehámozni magamról a ruhadarabot.
- Hagyd csak…
- Mi? Dehogy!
- Veni… - nézett rám azokkal a menta-zöld szemeivel.
- K-köszi… azt hiszem. – dadogtam, majd feltűrtem a pulcsi ujját, ami ezek szerint mostantól az enyém (wííí!).
- Nincs mit. – mosolygott édesen (Ahwww!). – Egyébként a mozi jó ötlet… - tért vissza a tárgyra. Ezután még körülbelül két órát maradt (beszélgettünk a moziműsorról, a húgáról, a zenéről, a húgáról, spanyol és olasz országról, a húgáról, a ma történtekről, a húgáról… szereti a húgát).
- Akkor holnap. – köszönt el a kapuban.
- Igen, holnap… - ismételtem.
- Szia, jó éjt! – intett.
- Neked is… Hali! – köszöntem. Még hosszasan néztem a távolodó alakot, majd mikor lefordult egy utcán, és végleg eltűnt, besiettem a házba.
- Szóval holnap elmegyünk mozizni… jössz velünk? – fejeztem be Petrának a mesém.
- Ez király! Megérte, hogy Dénes ilyen bunkó… - nevetett fel Petra. – Egyébként, szívesen megyek, de csak akkor, ha nem zavarok…
- Nem zavarsz egyáltalán! Csak lehet, hogy Domit is el kéne hívni, hogy Krisz ne érezze magát kényelmetlenül.
- Elintézem… Dominiiik! – kiáltott Petra, testvérének.
- Mi van? – hallottam a vonal másik végéről, egy ismerős fiú hangot.
- Veni kérdezni akar valamit. - mondta a lány.
- Szia Veni! Mizu? – szólt a telefonba Domi.
- Szia! Csak azt szeretném kérdezni, hogy eljönnél velünk mozizni holnap?
- Kik jönnek?
- Petra, Krisz, én… - soroltam.
- Megyek… miért ne. – egyezett bele.
- Oké, szia! – köszöntem el tőle.
- Szia! – köszönt.
- Most már mehetsz. – hallottam meg újra Petra hangját. – Nos, akkor mit nézünk meg?
- Nem tudom… majd ott kiderül…
- Oké. Egyébként… komolyan odaadta a pulcsiját? Örökbe?
- Igen. – mondtam, miközben a szívem újra elkezdett ütemesebben verni.
- Júúúúj! És milyen illata van? – érdeklődött tovább.
- Hát, olyan… nem tudom… olyan Kriszes. – mondtam miközben szaglásztam a rajtam lévő pulcsit (persze, hogy azóta sem vettem le). Mélyen beleszippantottam az anyagba, aminek kissé mentolos illata bódítóan hatott rám.
- Veni, én megyek aludni, oké? – ásított Petra.
- Nyugodtan. Jó éjt, szia! – köszöntem el.
- Viszont, szia! – mondta, majd lerakta.
Miután lezuhanyoztam, elköszöntem anyáéktól, és felmentem a szobámba. Már éppen aludtam volna, el mikor a mobilom megint elkezdett csipogni.
Krisztián: Buonanotte.
Nem értettem, de mikor beírtam a fordítóba halványan elmosolyodta
Veni: Neked is :)