(6/3.rész) Szept. 02.

2014.05.25 20:15

- Mit csinálsz? – kerekedett el Krisz szeme kicsit lehiggad, de eléggé megleptem…
- Lenyugodtál? – kérdeztem, nem is figyelve reagálására.
- Igen. – mondta egy kis idő után.
- Biztos?
- Biztos. – mosolyodott el. Hűűű!
- Oké. – álltam fel.
- Várj! – ragadta meg valaki a kezem valaki, majd visszarántott. – Most én jövök. – fogott le Dénes.
- Azt, a… - pattant fel Krisz, mire oda lépett elé két 10-es (utólag kiderült, hogy míg én Krisszel voltam elfoglalva, addig Dénes ide hívta két haverját…).
- Nos, drága figyelek… - vigyorgott rám.
A nadrágja hirtelen megfeszült (fúj!), mire észbe kaptam, felpattantam, és lekevertem neki egyet.
- Hm… - mordult fel, mire elfintorodtam.
- Porkai Vendaval! – lépett be anya az iskola ajtaján (húha, teljes név…), Dénes az ölébe rántotta a táskáját, mire egy kicsit felszisszent (Hehe). – Mégis mire véljem azt, hogy az igazgató helyettes asszony, azzal hív fel, hogy verekedésben vettél részt?! – hüledezett.
- Nem is verekedtem… Én pont, hogy próbáltam megfékez ni… csak, hát, nem sikerült… - mondtam neki.
- Veni… - enyhült meg – Ne te intézkedj, ilyen esetben egy tanárnak, vagy valaki felnőttnek szólj… Fiúk! Nem lehetett volna, megbeszélni?
- Sajnos, itt már az sem segített volna… - ült vissza Krisz mellém (úgy tűnik idő közben felszívódott a két 10-es).
- Kisfiam! – rontott be Dénes anyja, mire a fiú azonnal felpattant, de anyja eszelős tekintetét látva, megrökönyödve hátrált egy lépést.
- Jól vagy? – súgta oda nekem Krisz.
- Igen…
- Sajnálom. – mondta.
- Mit?
- Mindent. – fúrta tekintetét az enyémbe (ajj, azok a szemek!!).
- Neked nem kell, semmit sajnálni, én hallgathattam volna rád… - mondtam. A következő pillanatban megérkeztek az ő szülei is… félrevonulva beszélgettek, néha rám, néha Dénesre pillantva, akinek éppen az anyukája magyarázott valamit, meggyötört fejjel. Az apja egyszer csak rám nézve elmosolyodott, visszanézett Kriszre, majd egy aprót biccentett.
- Kérem, hogy először is, a szülők jöjjenek be. – jött ki az ig. helyettes.
- Nekem még el kell mennem a plakátokért. – ragadtam meg anya karját.
- Jó menj el, de siess! 10 perc múlva itt legyél…
- Jó.
- Hova mész? – ragadta meg a karom valaki.
- Csak el kell mennem pár plakátért… - mosolyogtam Kriszre.
- Elkísérlek. – mondta.

Egy ideig csak csendben sétáltunk egymás mellet, majd hirtelen megálltam.
- Sajnálom. – néztem rá.
- Mit?
- Mindent… hogy kiabáltam, meg veszekedtem veled, hogy nem hallgattam rád, hogy az öledbe ültem…
- Azt nem kell sajnálnod. – húzott magához közel. Hirtelen megcsapott jellegzetes, bódító illata, és megremegtem.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze, csaaaak fázom, egy kicsit… – füllentettem (mégsem mondhatom el neki, hogy émelyítő az illata).
- Tessék. – húzta rám a pulcsiját, amin nem volt cipzár, így, kb. úgy néztem ki mint egy giliszta… :)
- Köszi. – dugtam ki a karom a puha, sötétkék pulcsin, amin egy zöld felirat volt (cautela, specie in via di estinzione).
- Ez mit jelent? – kérdeztem a feliratra mutatva.
- Körültekintést igényel, különösen veszélyeztetett. – nevette el magát

- Milyen nyelven van?

- Olasz. – jelentette ki lazán.
- Te tudsz olaszul? – kerekedett el a szemem.
- Persze… apum nővére kint él, és a nyarat mindig ott töltjük, így beirattak, egy nyelvsuliba…
- Úúú! Mondj valamit! – kérleltem.
- Ti amo. – mondta. Annyira jól hangzott a szájából, azonnal memorizálni kezdtem…
- Mit jelent?
- Valami.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Ezt jelenti… valami. – vont vállat.
- Jaaa.
- Mire kellenek? – nézegette a vaskos hengerré gyúrt papírköteget.
- Ááá… semmire.
- Megnézhetem?
- Háát nem is tudom, mármint... – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert abban a pillanatban Krisz, egy méterrel csökkentett a köztünk lévő távolságot, ami azért nagy szó, mert addig is, max. annyi volt köztünk. Mikor arca már csak egy két centire volt tőlem megremegett a lábbam, liftezett a gyomrom, hevesebben vert a szívem, és levegő után kapkodtam. Miééért?! Költői kértdés volt… tudom, hogy azért van ez, mert szeretem. Nagyon.
Egy ideig a számat méregette, majd kölyökkutya tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Légysziii – biggyesztette le a száját édesen (igazából az arcán lévő gödröcskéi elárulták, hogy belül nevet), mire hirtelen minden erőm elment, és a papírhenger halk koppanással a földre esett. Sajnos Krisz előbb kapcsolt mint én, így felvette, széttekerte, és nézegetni kezdte.
- Ezek miért vannak nálad? - tette fel a rettegett kérdést