(6/2. rész) Szept. 02.
Itt is van... Jó olvasást! ;)
Ezért szeretném, hogy ez évben tőlem jusson be több diák oda, így meghívtam a legjobb tanítványomat, aki egyben a szakkörben is a legjobb… - fejezte be mondandóját, majd kinyitotta az ajtót, és abban a pillanatban bejött rajta Dénes.
Ájuláshoz közel néztem, ahogy a két fiú farkasszemet néz… semmit se lehetett kiolvasni a szemükből, max. a gyűlöletet… Miért utálják egymást ennyire?
- Nézd, Veni, még csak ki se kell menned a folyosóra, házhoz szállítják. – mutatott Dénesre. Ha ő így, én úgy…
- Mikor megrendeltem nem tudtam, hogy ide hozzák. – szálltam be a játékba.
- Tudod az ilyenre figyelni kéne…
- Majd legközelebb a szavatosságot is ellenőrizni kell… - „gondolkodtam” el.
- Ja, meg azt is nézd meg, hogy legközelebb is olyat hívj, aki bírja az álnok kígyókat! – emeli fel a hangját. Erre nem számítottam. A szavai kísértetiesen visszhangoztak a fejemben, nem akart abbamaradni, csak újra és újra ez a két szó játszódott le.
- Ki a franc neked itt kígyó? – háborodtam fel, mert azért mégse én kérjek már bocsánatot a beszólásáért…
- Jól van, gyerekek állj! Már az előző órán sem voltatok mintadiákok, de ami sok az már sok! Azért még nem haragszom meg, hogy egy kicsivel később kezditek el a feladatot, habár az se egy jó dolog… viszont az, hogy folyamatosan egymásnak estek, és nem ide illő hangsúllyal beszéltek, ezzel az órát zavarva, az már kicsit sok! Maradjatok csendben, vagy ki lesztek zavarva! – állított le a tanár (legalább is, engem)…
- Ó tanárnő, az Veninek nem probléma, kedvenc időtöltése egyébként is a folyosón való ismerkedés… - mondta ki végül Krisz a végszót, a tanár kikelve magából kizavart mindkettőnket (ami alaptalan, mert én nem is szóltam be, miután leállított), és azt mondta, hogy amíg le nem higgadunk, be se tegyük oda a lábunkat (Pff…).
- Kellet neked piszkálódni… - méregettem a velem szemben álló izmos, menta-zöld szemű, szőke hajú, magas, irtóhelyes fiút, aki annyira… Állj! Én most épp haragszom! Nagyon… Jó, csak egy kicsit… Najó… nem lehet rá haragudni…
Krisz nem válaszolt, csak leült egy hosszú kanapéra, ami a zeneterem ajtaja elé volt kitéve, két szekrénysor közé. Követtem a példáját, és leültem a kanapé másik szélére.
Egy ideig, csak csöndben ültünk egymás mellett, majd hirtelen odafordultam hozzá…
- Mi bajod? – kérdezem hirtelen.
- Mivel? – nézett rám kérdőn.
- Inkább Kivel? Vagyis velem, mármint… - dadogtam – Ezen a héten már negyedszer szólsz be, pedig még csak kedd van… Tehát? Mi bajod velem?
- Veled? Semmi… Inkább a „haverod” idegesít.
- Mi? Dénes? Miért?
- Mert. – vonta meg a vállát.
- Mert?
- Félek, hogy kihasználna. – pásztázta a földet. Félt? Engem? Úúú! Ez olyan édes!
- Nem használ ki, teljesen normális… - fürkésztem.
- Hiszed… - nézett végül rám.
- Tudom. – szögeztem le. – De akkor is, miért kellett engem emiatt piszkálni? Hol vagyunk oviban?
- Háát az osztályt elnézve… igen. – nevetett. Jajj, miért olyan helyes, amikor megjelennek édes kis gödröcskéi az arcán (igazából mindig helyes)…
- És még valami…
- Igen? – nézett rám kíváncsian.
- Bocsi, hogy olyan voltam veled… - sütöttem le a szemem.
- Milyen? – vonta fel a szemöldökét.
- Bunkó… nem kellett volna olyan dolgokat mondanom… visszaszívom… oké?
- Visszaszívod? – nevetett. (Utólag én is hülyeségnek tartom, de legalább megmosolyogtattam…) Ahwww!
- Ühüm – bólintottam meggyőzően.
- Oké, megegyeztünk. – nyújtotta a kezét, mire megráztam.
- Megegyeztünk.
- Jössz, ma, a fúvóhangszeresek előadására? Mi azt tervezzük, hogy elmegyünk kiröhögni őket… - invitált. Szívesen mondtam volna neki igent, de eszembe jutott Dénes (már egyszer elhalasztottam… bunkóság lenne újból megtenni).
- Sajna nem tudok menni… mára már elígérkeztem máshova.
- Hova? – nem mondhatom el neki, hogy Dénessel leszek, mert akkor megint piszkálni fog…
- Semmi különös…
- Oké, gyere… ideje lenne visszamenni. – ált fel a kanapéról, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon onnan.
- Jó. – kicsit sajnáltam, hogy vissza kell menni, de azért megragadtam kezét, mire erős karjaival felhúzott. – Tehát, akkor nincs harag?
- Nincs. – mosolygott rám (húúú azok a gödröcskék…).
- Akkor jó. – mosolyodtam el.
- Nos, gyerekek… lehiggadtatok? – kérdezte a tanár, mikor beértünk a terembe – Sajnálhatjátok, amit csináltatok, mert lemaradtatok, sok érdekes, és hasznos információról, amit Dénes árult el nekünk.
- Elnézést. – mondtuk egyszerre. Majd leültünk. Ezúttal a Krisz melletti padban foglaltam helyet.
- Dénes, nyugodtan folytasd. – intett a tanár, a fiú felé, aki épp Hannával nevetett valamin.
- Ami azt illeti, ennyi volt a mondandóm… esetleg, ha nincs tanárnő ellenére, eljátszanék egy dallamot, ami nemrég jutott eszembe… és esetleg tanárnő elmondhatná a véleményét róla… - mondta, mire a tanár mosolyogva bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy kezdheti. Dénes a pengetés közben többször is rám nézett, de nem nagyon foglalkoztam vele, inkább a mellettem ülő, irtó helyes fiún járt az eszem.
Óra után leraktam a táskámat az osztályteremben, aztán 3-an megcéloztuk a lány WC-t (Lilla az ofőt kereste, mert kérdezni akart tőle valamit).
- Na? – támadott le Petra.
- Kibékültünk. – vigyorogtam.
- Úúú! Ez király! – tapsikolt Csenge (igazán empatikus személy…).
- Ühüm, tudoom! – visongtam
- Lemegyünk a büfébe? – kérdezte Petra, miután hatodszorra is kiveséztük a történteket.
- Aha. De állj… már 12:45… Becsöngettek! – adtam ki hisztérikus hangot. Petra, és Csenge egy ideig csak pislogás nélkül meredtek rám, aztán Csengéből kitört a nevetés. Petra, csak mosolyogva rázta a fejét, néha fel-felkuncogott, majd ő is csatlakozott Csengéhez, és együtt röhögtek.
- Mi van? – kérdeztem.
- Se-semmi… csak az arcod… - fulladozott Csenge. Hát igen, az tény, hogy eléggé röhejesen festhettem…
- Ven… 13:00-kor csöngetnek be a 6. órára… addig ebédszünet van… - fojtotta vissza nevetését Petra.
- Ezen nincs semmi vicces… - förmedtem rájuk, de csak nem hagyták abba. – Gyertek, inkább menjünk ki a büfébe…
- Húú, egy olyat is kérek! – mutatott Csenge egy macis gumicukorra… Habár felvásárolta az egész büfét, de engem nem igazán zavart, én csak egy Fantát kértem. Miután Petra is kifizette a kakaós csigáját visszamentünk a WC-be.
- Mit akarhat Lilla kérdezni az ofőtől? – kérdeztem, miközben felbontottam az üdítőt.
- Nem tudom… - vont vállat Csenge.
- Derítsük ki! – pörgött fel Petra.
- Mi? – nevettem.
- Ja, kémkedjünk! Az olyan jó… - értett egyet Csenge.
- Oké gyere!
- Jó! – ugrált Cseni, majd elővette a piros rúzsát, és egy-egy csíkot festett fel vele az arcára…
- Öhmm lányok… ez egy kicsit gyerekes… nem? Inkább kérdezzük meg tőle. Vettem ki Csenge kezéből a rúzst, aki épp egy halálfejet akart vele felfesteni a kézfejére.
- De az úgy olyan unalmas… - pufogott a lány.
- Nem! Meggyünk most, és kiderítjük a dolgot… - indult meg Petra.
- Az nem fog menni… becsöngettek. – kopogtattam meg az órám számlapját.
- Jó! De ha nem mondja el, akkor nem kegyelmezek… - alkudozott Petra.
- Na, haladjunk! – lökdöstem ki őket a WC-ből.
A terem előtt Lillával találkoztunk össze, aki ugyancsak sietett.
- Mit kérdeztél az ofőtől? – támadta le Petra, a lányt.
- A gólyabálról kérdeztem? – vont vállat Lil.
- És mit mondott? – csillant fel Petra szeme.
- Azt hogy jövő hét Pénteken lesz…
- De várjunk! Nekem nincs semmi olyan ruhám, amit felvehetnék oda… - jutott hirtelen Csenge eszébe.
- Nekem se… - mondtam.
- Dettó… - Csatlakozott Lilla
- Akkor megdumálva… szombaton megyünk ruhát kutatni… - jelentette ki Petra
- Miért nem pénteken? – kérdeztem.
- Mert akkor van Kata bulija. – mondta.
- Tényleg! Hogy nem jutott eszembe… - gondolkoztam el.
- Lányok! Mit csináltok idekint? Gyertek be, mert az óra már öt perce tart… - nyitott ki a tanár, aki nem mellesleg másodjára talált rám a folyosón óra alatt, ugyanis ő Dénesék ofője (!)… - Porkai… ez már a második alkalom, hogy itt talállak… nyomatékosan kérlek, hogy erről szokj le… - fordult felém.
- Elnézést kérek. – mentem be a terembe.
- Nos, nem terveztem semmi különöset, arra gondoltam, hogy mindenki elővesz egy lapot, és egy mondattal jellemzi magát. És az osztálytársainak kell kitalálni, hogy ki ő. Akkor kezdhetitek is. – mondta a tanár. A termet betöltötte a papírtépkedés, tollsercegés halk zaja.
- Aki készen van, hozza ki az asztalra. – ült le a székére.
Mikor az utolsó papír is az asztalra került, a tanár megköszörülte a torkát, és kezébe vette az első lapot.
- Az idősebb. – olvasta fel, mire az osztály fele Dominik, a másik fele Petra nevét mondta be.
- Ó könyörgöm… én nem vagyok ilyen gyerekes… ebből is látszik, hogy ki az idősebb. – jelentette ki Petra.
- Igen, én! – mondta Domi, majd megdobta Petrát egy alufólia labdával.
- Mi a francot csinálsz?? Ezért még kapni fogsz! – kelt ki magából a lány, majd megdobta a töri könyvével (?).
- Gyerekek, állj! – tette fel a kezét a tanár. Mire kinyújtották egymásra a nyelvüket. – Tehát akkor ki írta ezt?
- Még jó hogy én. – dőlt hátra Dominik, a székén.
- Görcs. – forgatta a szemét Petra.
- Következő. – vett fel egy újabb cetlit. – A francia művész. Hm… nagyon szépen van fogalmazva…
- Ez Lilla. – mondtam be, és úgy tűni ez meggyőzte a tanárt, mert Csenge és Petra is vadul bólogatva helyeselt.
- Jól van. – vett fel egy újabb papírt. – A Király.
- Ez beteg! – röhögött fel Bence. – Haver nem vagy se király, se king, hanem Dani… - fogta fejét.
- Ez nem igaz! Egy csomó ember hív királynak! – magyaráz haverjának.
- Gyerekek! Csend… Tehát, következő. – Az óra végére, már mindenki fulladozott, a röhögéstől, mert, ahogy utólag kiderült, a fiúk cseppet sem vették komolyan a dolgot…
Óra után gyorsan összepakoltam, és elköszöntem Petrától.
- Úúúgy, irigyellek! – ölelt meg.
- Nyugi, tiéd lehet, nekem nem kell… - nevettem fel.
- Hú! Akkor jó… - lélegzett fel. Majd kimentünk a teremből, szorosan mögöttünk a tesójával, és persze ha Dominik is jön, akkor már Krisz miért ne? (Pff…)
Mikor leértem a lépcsőn, megláttam Dénest, aki mikor észrevett, lerakta a telefonját.
- Végre! Már vártalak… - szólt oda (Nem kellett volna!). A mögöttem igyekvő Krisz, persze az egészet hallotta, és mikor meglátta, hogy ez a kiáltás nekem lett címezve, kirúgta a suli ajtaját… és kisietett rajta. Dominik persze azonnal utána sietett, és Petra is így tett. Én is megindultam az ajtó felé, de Dénes megfogta a kezem, és visszarántott.
- Hova mész? Akkor nem megyünk?
- De, csak egy perc… - próbáltam kiszedni a kezem a szorításából, de sehogy se ment.
- Ne már! Induljunk! Egy csomó dolgot meg kell nézni, és egy meglepit is terveztem.
- Milyen meglepi? – kaptam fel a fejem.
- Hát… egy izgalmas meglepit… csak te, meg én… - suttogott, mire leesett. Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Krisznek teljesen igaza volt… És én még azt hittem, hogy normális vagy. – rántottam ki a kezem az övéből, és kisiettem az ajtón. Kriszék után futottam, akiket a suli előtti buszmegállóban értem utol. Épp Domival, meg Petrával beszélgettet, de mikor az ikrek megláttak, elmentek.
- Mi bajod? – kérdeztem.
- Nem hiszed el nekem, de csak kihasznál. Egyszer úgyis rájössz…
- Most már hiszek. – néztem rá zavartan, mire felkapta a fejét.
- Mi?
- Hát… Ma van az, az egyszer… - sütöttem le a szemem.
Ökölbe szorította a kezét, karján megfeszültek az izmok.
- Elkapom, ezt most nem ússza meg!! – indult be a suliba.
- Hagyd! Nem éri meg… - kiáltottam utána, de nem nagyon értem el vele semmit. Nála ilyenkor már nem volt se kép, se hang.
- Na, meg gondoltad magad? – nézett rám gúnyosan Dénes, mikor beléptem az aulába. Aztán minden hirtelen történt, Krisz teljesen felpörgött, és összeverekedtek, beálltam közéjük, de nem értem el vele semmit, csak kaptam néhány könyököt az oldalamba (utólag is… Aú!).
- Mi folyik itt?! – nyitott ki az ig. helyettes az irodából. – Azonnal álljanak le, vagy ki lesznek rúgva. – kelt ki magából (hatásos volt, mert a két fiú rögtön ellépett egymástól). – Kérem a szülők elérhetőségét. – nyújtotta a kezét, majd mindenki elővett, egy cetlit, leírta rá a telefonszámot, és odaadta neki. – Leülni! – mutatott az aulában kihelyezett kanapéra. A két fiú a kanapé két végébe ült, így nekem be kellet ülnöm közéjük.
- Ne csináld már! Neked is jó lesz. – simított végig a combomon. (Pfúj!)
- Befogod, vagy szétverlek. – szólt rá Krisz.
- Te csöndben maradhatsz, majd ő eldönti, mit akar… - hallgattatta el. Az ágyékába könyököltem, mire csak egy ferde káromkodás közepette letérdelt a földre.
- Kanos k***g. – morgott magában Kirsz.
- Miért te még nem voltál az? – kérdezte. Úristen ezt komolyan előttem kell megbeszélni??
- De, csak tudod, én veled ellentétben vissza tudom fogni magam. – nézett RÁM (!). Úristen! Lehet, hogy a téma nem tetszett, de akkor is hűűű. (Bár… miért is vagyok oda, lehet, hogy csak véletlenül nézett rám, mármint… én nekem se nagyon van most már kedvem Dénesre nézni… akkor neki miért lenne?).
- El ne ájuljak tőled… nekem úgyis előbb lesz meg. – simította meg a karom.
Krisznek megfeszült az izma, és kifehéredett a keze, ahogy ökölbe szorította… tudtam mi következik, mert az előbb is így kezdődött az egész. Megfogtam a kezét, jelezve, hogy higgadjon le, de nem nagyon érdekelte, gyorsan kirántotta, majd állt volna fel mikor… Háát nem is tudom mit gondoltam… igazából nem gondolkoztam, csak megtettem.
- Nyugi! – ültem Krisz ölébe (!!!)